A 2007-ben megrendezett Kurultaj fő célja volt, hogy a hatalmas Kazakisztán területén szétszóródott madjar törzsbelieket összegyűjtse néhány napra, és érdekes, színvonalas és vidám programok révén maradandó élményt nyújtson nekik. A rendezvényt a történelem, a hagyomány és a nemzeti kultúra iránti tisztelet és érdeklődés jegyében kívántuk megrendezni, amely során a résztvevők megerősödnek hitükben, erősödik bennük az összetartozás tudata, valamint a jövőben szorosabb összefogásra ösztönzi a közösségeket. Reménykedtünk benne, hogy a személyes kontaktusok és a bemutatók révén új távlata nyílik meg a két ország kapcsolatának és páratlan lehetőségeket tere

Előkészületek

Bíró András Zsolt antropológust az a megtiszteltetés érte, hogy a madjar törzsi tanács tiszteletbeli tagjának választották. Az expedíció hazatérése után is folyamatos maradt a kapcsolat a törzs vezetőivel (levelezés) valamint a különböző (néha igen messzi) települések madjar vezetői is napi kapcsolatban maradtak egymással és ez elindított egy szervezési folyamatot. 2006 novemberében Bíró András kutató és Répássy Miklós Kazakisztánban élő magyar üzletember meghívására néhány, madjar törzsi vezető Almaty-ba látogatott, ahol néhány nap alatt együtt elhatározták megszervezik a madjar törzs nagy találkozóját. . .

A kazakisztáni találkozó előzetes szervezése:
A törzsi vezetők által elindított szervezéséhez hamarosan csatlakoztak a már Almaty-ban élő madjarok prominensebb személyiségei is. 2007 januárjában létrehozták a Madjar törzsi alapítványt. A rendezvénynek kazak oldalról számos támogatója lett. Közöttük több üzletember, politikus és néhány kazak cég és vállalat is. A program területi főszervezője a Zsangeldi járás elektromos vállalatának vezérigazgatója: Kurmangazi Sokpituli úr. Az Almaty szervező bizottság vezetőjének tisztét Aybek Nakipov úr, üzletember – aki az Almaty megye regionális igazgatóságának tagja – vállalta el.

2007 májusában Bíró András Zsolt megkereste a Baranta Hagyományos Magyar Harcművészetek Szövetségének képviselőit. Felkérte arra őket, hogy egy válogatott felállításával vegyenek részt a Kurultajra utazó magyar küldöttségben és reprezentálják a magyar harci-, zenei- és tánchagyományt a kazakisztáni rendezvények során. Miután a törzsi találkozóra állami támogatást nem sikerült szerezni, a Baranta Szövetség csapatai, a csapatok támogatói, valamint a Magyarok Világszövetségének támogatói biztosították a rendezvényen való részvételhez szükséges anyagi eszközöket. A Baranta Szövetség egy 10 fős válogatottat juttatott ki a támogatók segítségével a rendezvényre. A válogatott tagjait székesfehérvári, budapesti és dunaszerdahelyi Baranta csapatok adták.

Évszázadok óta először gyűlnek össze a sztyeppén nomád pásztorkodást folytatók vagy a kisebb-nagyobb tanyacsoportokban szétszórtan élők, hogy bemutatót tartsanak hagyományaikból, kultúrájukból. Kifejezetten erre az alkalomra felállított jurtatáborban és a szabadtéri színpadokon táncaikból, lovas nomád harcművészetükből, kézművességükből láthatnak ízelítőt a résztvevők. Hazánkat a Baranta Hagyományos Magyar Harcművészetek Szövetségének tagjai képviselik Vukics Ferenc vezetésével, ők a régi magyar hadi kultúrával ismertetik meg a jelenlévőket.
A jövő heti találkozó igazi jelentőségét az adja, hogy az észak-kazahsztáni sztyeppén élő madjarok (saját kiejtésük szerint magyarok) népi emlékezetében rokonság él a Kárpát-medencei magyarsággal. Mondáik alapján nyugatra szakadt testvéreiknek tartanak bennünket. Csodaszarvas-legendák, rokoni identitástudat és legújabban egzakt genetikai vizsgálatok következtetései figyelmeztetnek arra, hogy nem kellene lesöpörni az asztalról a madjarkérdést. Eddig csupán három hazai kutató járt náluk, mivel szállásvidékük szigorúan tiltott övezetnek számított a szovjet időkben. Először a hatvanas években Tóth Tibor antropológus végzett ígéretes méréseket közöttük, de mind a szovjet hatalom, mind a hazai tudományos élet sokat munkálkodott azért, hogy ezek az eredmények elsikkadjanak. Benkő Mihály Kelet-kutató 2001-ben látogatott el a Torgaj vidékére, ő már legendákat és családfákat is gyűjtött. Tavaly ősszel pedig Bíró András Zsolt antropológus, humánbiológus, a mostani expedíció szervezője vett genetika mintát a madjaroktól. Az Y-kromoszóma-vizsgálat eredménye a napokban látott napvilágot: 39 népcsoport közül a kazahsztáni madjarok hozzánk állnak a legközelebb. (Lásd cikkünket: Középső Horda, Magyar Nemzet Hétvégi Magazin, 2007. június 23.)
A mostani expedíció és találkozó kazah és magyar üzletemberek, tudósok és hagyományápolók öszszefogásának köszönhetően jöhetett létre. Csütörtökön a régi kazahsztáni fővárosban, Almatiban Bíró András Zsolt tájékoztatta a helyi sajtót az útról, illetve a genetikai kutatás eredményeiről.

Margittai Gábor

Kétezer-hét hetedik hó hetedike, a madjarok törzsi gyűlésének napja meghatározó pillanat lett a Kazahsztánban szétszórt közösség életében. Több évszázados ostrom, nagy birodalmak elleni háborúskodások után a törzs megerősödött öntudatában – nem kis részben a magyarok iránt érzett rokonságtudatnak köszönhetően.

Tiltott „k”
Bár Szolzsenyicin úgy vélekedik, hogy Oroszország több történelmi jogot formálhat Kazahsztán északi részére, mint maga Kazahsztán, a közép-ázsiai ország léte és makacs hagyománytudata minden ilyen „jog” látványos cáfolata. Pedig az oroszok még a népnevüket is meghamisították: nehogy bárki összekeverje az ugyanabból a török szóból származó „kozákot” a „kazakkal” (a kifejezés jelentése: vándorló, megszabaduló), a kazahsztáni törzseknek maradt a „kazah”. Kazakisztán helyett Kazahsztán, amelynek lassan illene kikopnia a magyar helyesírásból is. Társadalmuk mindennek ellenére a mai napig megőrizte ősi nomád szerkezetét: Kis, Középső és Nagy Hordára oszlik, az egy–kétezer főt számláló argün-madjarok a Középső Horda törzsszövetségébe tartoznak. A sztyeppi rend szerint ma is mindenki csak másik törzsből hozhat magának asszonyt, de a törzsszövetségen, a Középső Hordán kívül tilos választani – azaz madjar férfinak nem lehet madjar a felesége. A viszonylagos zártságnak köszönhetően az argünöket, madjarokat, najmanokat stb. magában foglaló törzsszövetség végeredményben egyetlen génközösséggé válik.
Nomád hagyománytudat őrződött meg a családfák, az úgynevezett sezserék vezetésében, amiért a szovjet időszakban súlyos büntetés járt. Benkő Mihály az idei könyvhétre kiadott könyvében (Babakumar Khinayattal közösen: A keleti magyarság írott emlékeiből. Masszi Kiadó, 2007) lajstromba szedte a torgaji argün-madjar és az általa felkutatott, oroszországi Omszk környékén élő kipcsak-madjar törzs egymáshoz semmilyen módon nem kapcsolódó családfáit.
A legtöbb sezsere tanulsága szerint Madjar batír, a törzs legendás atyja nagyjából 350 évvel ezelőtt élt, ami legalábbis problematikus a nyugatra vándorlás mítoszával és a magyar rokonság kérdésével összefüggésben. Bíró András Zsolt szerint a családfák időképe mitikus, tehát száz év akár ötszázat is jelenthet. A kutató hangsúlyozza, a kazak nép rendkívül összetett törzsi konglomerátum; a nemzetség és a törzs pontos elhatárolása képlékeny, ezért vannak a bonyolult keveredések. Mindenesetre Bíró szerint elgondolkodtató a madjar törzs önálló említése érdekes összefüggésekben és népi mondásokban, a szarvaslegenda és a rokonságtudat velünk. Meg hogy két, földrajzilag ennyire távoli népcsoport között ilyen kicsiny a genetikai távolság. De a tavalyi genetikai vizsgálat, illetve a mostani kurultaj legfontosabb eredménye mégis az, hogy akik eddig csöndben számon tartották madjar őseiket, azok már nem csupán kazaknak, hanem hangsúlyosan madjarnak is tartják magukat.
Pontos információkat szerezni a madjar törzsről olyan volna, mintha külföldi tudósok nagyapánkat faggatnák arról, hogyan nézett ki Árpád vezér – vélekedik Bíró András Zsolt. Úgy gondolja, éppenséggel az volna a gyanús, ha a két közösség ilyen régi, vélhetően több mint ezeréves elválása után számottevő adatokra bukkanna valaki.

Kazakok és magyarok testvérek! – kiáltja elfulladó hangon az amangeldi madjar akszakál, és térdre ereszkedve megcsókolja az ajándékba kapott magyar zászlót. Zavarban vagyunk. A csontos kis férfi könnyes szemmel kirobog a szobából, majd bevonszolja feleségét és kislányát, s csöndet parancsol. Fészkelődünk az ünnepi asztal körül töröküléstől vértelen lábakkal, birkaundorral, a napi sokszori „szto gramm” vodkával és a sztyepp porával-mocskával eltelve. Összeszorított fogakkal jöttünk ide, Amangeldi község szélére a csak imént zárult előző vendégségből, a sok századik pohárköszöntő befejeztével – amikor rettenetes szégyen fog el. Az akszakál felesége és kislánya átszellemült arccal, akár két székely madonna, kristálytiszta hangon énekelni kezd kazakul, kezükben kézzel telerótt papiros remeg.
Az egyszerre lírai és lendületes dallamú éneket Torgajról és a madjar törzsről a mi tiszteletünkre írták. Az akszakál, akár egy gyerek, tapsikol örömében, kislánya és felesége szelíden mosolyogva megint belefog a dalocskába.
– Lelkünk végtelen, akár a sztyepp: ekkora szeretettel fogadjuk a magyarokat – mondja az amangeldi akszakál, akinek barnára sült kislánya két szál pusztai fűből font fülbevalót visel. Az izgága öregembernél aligha hordott nagyobb madjart a hátán a föld.
– Já csisztij madjar! – egyetlen lépést sem tehetünk a torgaji puszták telepein anélkül, hogy ne ragadnák meg karunkat férfiak és máskülönben rendkívül tartózkodó nők, hevesen mutogatva magukra: „Én tiszta madjar vagyok!” Majd el kell mondanunk a mi népnevünket, újra meg újra, gondosan artikulálva, mert nem tudnak betelni vele. Kétezer-hét hetedik hó hetedikén, a nomádok számára oly fontos hetes szám triplázásának napján a mocsárvidéki Szaga község főterére sereglenek az emberek, hogy végre saját szemükkel lássák az „európai rokonságot”. És hogy a XIX. század óta először vegyenek részt törzsi gyűlésen, amely jóval több mint összejövetel és tanácskozás: a szétvert madjar közösség újjászületésének ünnepsége.
Szaga a lakható és a lakhatatlan világ peremén, az országúttól ötven kilométerre fekszik a lápban, nyílegyenes makadámút vezet odáig, amely az év nagyobb részében terepjáróval sem járható. Tavasszal, ősszel olykor méteres víz alatt van – akit itt ér az esős időszak, berendezkedhet a több hónapos kényszerpihenőre –, télen pedig a háromméteres hó és a pusztai farkashordák vágják el az összeköttetést a külvilággal. Mi történik akkor, ha valakit ebben az évszakban kap el súlyos nyavalya? Mentőhelikopter jön érte? – kérdezzük a szagai madjaroktól. Ugyan, semmi nem történik – nevetnek. Túl kell élni. Nyáron a hőséget és a szárazságot, a szúnyog- és a bögölyinváziót, amely a hortobágyinak a százszorosa, télen az elszigeteltséget. A szagai, kumsiki, bijdajiki telep lakói ősszel alaposan bevásárolnak élelmiszerből és gázolajból, hogy novembertől áprilisig kihúzzák.
Persze volt reménytelibb is a helyzet, lélekszámban bizonyosan. Benkő Mihály Kelet-kutató adatai szerint 1847-ben a madjaroké volt a harmadik legnagyobb törzs a Szarikopa-tó környékén 375 jurtával, 1862 férfival. Mindegyikükre három feleséget és 10–15 gyermeket számítva 6–8000 főt tehetett ki akkoriban a törzs. Mivel a madjarok minden orosz elleni hadjáratban részt vettek, rohamosan megfogyatkoztak: 1866-ban már csak 260 jurta állt. A terület első magyar kutatójának, Tóth Tibornak alig kétszázról volt híre a kilencszázhatvanas években, Bíró András Zsolt antropológus már tucatnyit sem talált 2006-ban. Az itteni madjar, argün, kipcsak és kereit törzs tagjai egészen 1965-ig éltek jurtában a nyájak igényei szerint költözködve, s hevesen tiltakoztak a röghöz kötés ellen. „Aki rossz nomád, letelepült lesz, aki rossz letelepült, nomád lesz” – tartják a kazakok. De amitől rettegtek, bekövetkezett: a szovjethatalom a hatvanas évek derekán elégettette a maradék jurtákat is, nagyvonalúan barakkokat húzva fel a sztyepp közepén. Ezzel ellehetetlenítette a mindig szezonálisan élhető helyszínekre vándorló nomádságot. Amelyik madjar a cigányéletet akarja folytatni, az menjen Magyarországra! – hangoztatták a szovjet hivatalnokok a Torgaj vidéken, amelyet sikeresen alakítottak át kedvezményezett gulágvidékké.
A vályogtéglából emelt szagai, kumsiki, bijdajiki egyenházak leginkább szellős lágerra emlékeztetnek: lakóit géppuskatornyok és szögesdrót kerítések helyett a sztyepp tartja szoros őrizet alatt. Van olyan tanyavilág, amely egyetlen hatalmas trágyadomb tetején egyensúlyoz; sok helyen nincs áram; ivó- és mosdóvizet a folyókból mernek. A házakban viszonylagos tisztaság uralkodik; de hűtő vagy verem híján a húsokat, a belsőségeket és a halakat a lakótérben, mennyezetre erősített rudakon szárítják, alattuk pondrók nyüzsögnek – a szag olykor bonctermi. Bár a nomád hagyomány szerint tilos szemetelni, vizelni a folyók, élővizek partján, a Szariözen, a Sárga-folyó környékét ellepik a vodkásüvegek és a nejlonzacskók, kicsit arrébb pedig teherautók vezetőfülkéi rozsdásodnak a puszta közepén.
Ez van mindig, ha erőszakolt az életmódváltás.

– Nagy területet uraltunk kevesen, ezért sínylődtünk Kína és Oroszország között; de örülünk, hogy a mai napig megőriztük szülőföldünket a kard élével – a szagai kurultaj-pohárköszöntőben ez az egyik leggyakrabban elhangzó mondat. – Örülünk továbbá, hogy megtaláltuk testvéreinket, akik megértenek bennünket. Mert ne ezer ember arcát, hanem egyetlen nevét ismerd, ahogy a mondás is tartja – hangsúlyozza az iskola tornatermében megrendezett ünnepi vacsorán Ajdar Nakipov, a már csak oroszul beszélő madjar vállalkozó, az almati közösség vezetője.
Az ötven felé járó úriember számára azért is roppant fontos a madjar törzsi gyűlés, mert életében először mondhat imát dédszülei sírja fölött, két és fél ezer kilométer utazást és két emberöltőt követően. Ő szerencsésebb, mint apja, aki az árazási minisztériumi osztály vezetőjeként még a nyolcvanas években sem engedhette meg magának, hogy Moszkvából a szülőföldjére látogasson, és elmenjen a kumsiki temetőbe, ahol a Szovjetunió ellensége, a nagy októberi szocialista forradalom kitörése után meggyilkolt nagyapja nyugszik. Meiramgali Telibai, a Kosztanaj városban élő, kumsiki madjar származású vámhivatalnok családja is megjárta a poklokat az ősök sírja miatt.
– A dédszülők 1916-ban a cár ellen voltak, nem akartak katonát adni neki – mondja elkomorult arccal a férfi. – Dédapámat ezért megölték. A fiát pedig azért börtönözték be, és végezték ki 1947-ben, mert meglátogatta a sírt Kumsikban. Az ő fiát, apámat végül árvaházba adták, eltitkolva, hogy kik a szülei.
Hetedíziglen: így ér össze a cári fehér a sztálini vörössel. Úgy tetszik, az oroszok csak a gyarmatosítás színét változtatták meg. Hiába akartak önálló fejedelemséget alapítani a torgaji törzsek a polgárháború idején, s a vörösök hiába kecsegtettek független köztársasággal, hogy az oldalukra csábítsák őket: tömeges halál, emigráció és a hagyományok eltörlése lett a nomádok osztályrésze. Katonai különítmények járták a sztyeppet, hogy a sámánokat, a muzulmán papokat, a mese- és énekmondókat, a táncosokat – egyáltalán, aki túl sokat tudott a tradíciókról – helyben likvidálják. Egész jurtatelepeket géppuskáztak le gyerekestül, asszonyostul. A harmincas évek kolhozosításakor a madjarokat is megfosztották állatállományuk nagy részétől. Ezt még túlélték, ám amikor a rendszerváltáskor visszakapták a juhokat, szarvasmarhákat, lovakat, nem tudtak mit kezdeni velük, többségüket levágták, mert az emberek elfeledték a nomád technikákat. A hetvenes évektől kezdődött meg a tömeges városra költözés, amely a rendszerváltás után a munkahelyek fölszámolásával csapdának bizonyult – példa erre az arkaliki szellemváros. Ahogy Benkő Mihály mondja, talán mostanában kezd magára találni a Torgaj-vidék mezőgazdasága, és lassan visszatérhet az a jómód, amely a madjarokat évszázadokkal ezelőtt jellemezte.
A szovjet múlt itteni neve: depresszió.

– Amikor azt kérdezik Kazahsztán-szerte, melyik törzsbe tartozol, mi azt feleljük, madjarok vagyunk, amikor azt kérdik, az meg melyik törzs, azt válaszoljuk: a kipcsakok legelitebb része – magyarázzák a magyarországi küldöttségnek a szagai madjarok. – Ma már kicsiny a törzsünk, egy-kétezer ember, de nagyon büszkék vagyunk arra, amik vagyunk.
Kazahsztánban a madjarok arányszámukat tekintve valóban előkelő helyet töltenek be az üzleti életben, rangosabb hivatalokban és a tudományos életben, lévén – talán éppen kicsinységük miatt – igen ambiciózusak. Amikor pedig azt tudakoljuk, honnan érkeztek szülőföldjükre, többen meghökkenve felelik: mondáik szerint ők mindig is itt éltek; jóllehet régebben az Aral-tóhoz, Afganisztánba és Üzbegisztánba is menekültek madjarok. Lényegesebb kérdés, teszik hozzá, hogy a magyarok miért mentek el innen Európába.
– A mostani kurultaj történelmi pillanat – fogalmaz egy szagai madjar orvos házaspár. – Meggyőződhettünk arról, hogy a magyarok és a madjarok kapcsolata olyan nyílt és egyenes, amilyen csak rokonok között lehetséges. Tanítani kell utódainkat az ősök bátorságára.
De az utódoknak sincs okuk a szégyenkezésre. A háromnapos kurultaj csúcspontján, július 7-én délelőtt négyórás hagyományos kazak birkózóverseny, küresz zajlik a tűző napon, amelyet Szaga apraja-nagyja, köztiszteletben álló akszakálok és lóhátról bámészkodó kamaszok egyaránt nagy hévvel szurkolnak végig. Majd a több száz ember átvonul a falu és a sztyepp határán emelt hat ünnepi jurtához, amelyet a madjarok lakta hat település állíttatott; és tizenöt kilométeres távú lóverseny kezdődik olyan iramban, hogy az egyik állat ottpusztul a pályán. Tizenéves kölykök robognak nyereg és kengyel nélkül egy szál zokniban, rövid ostorral hajszolva a nem túl jó bőrben lévő lovakat, miközben a puszta közepén hangszórókból bömböl a kazak népzene. Közben hatalmas sztyeppi vihar kerekedik, a látóhatárt kupolaszerűen zárják körbe a felhőfüggönyök, úgyhogy a magyarországi barantás harcművész csoportnak meg kell küzdenie a sárral is, amikor a „nomád show” záróakkordjaként bemutatót tart bottal, szablyával vívásból, birkózásból, karikás ostorozásból, fegyvertáncból, illetve a felvidéki Varga Sándor lovas íjászatból – elmaradhatatlan sikerrel.
– Jó napot kívánok! – szólít meg egy madjar férfi ékes magyarsággal a jurtáknál. De ezzel ki is fújt a nyelvtudása: kiderül, Székesfehérváron szolgált a hetvenes években a Vörös Hadsereg bakájaként. S a beszélgetésünk is kifújt, mert a magyarok kezét megszorítani igyekvő tömegben elsodródik, mi pedig a jurtáknál zajló népművészeti bemutatóknál vetjük meg a lábunkat: szép nomád viseletbe öltözött lányok a lefátyolozott arcú menyasszonnyal és lantos férfiakkal madjar esküvői szertartást játszanak el; aztán bölcsődalok és gyermekmondókák hangzanak fel. Egy kislány bokáit piros, fehér és zöld fonalból font zsinórral kötözi össze az édesanyja, hogy körbevezesse a színpadon. Arrébb idős asszonyok nemezt készítenek, szőnyeget szőnek a jurta oldalában harmonikaszóra; végül ezüst nejlonponyvával bevont űrsátor mellett fergeteges táncmulatság kezdődik kazak technózenére.
Kétezer-hét hetedik hó hetedike a madjar törzs nagy napja a szagai pusztákon.

– Akárhogy hozza is a sors vagy a szervezkedés, a madjarnak nem lehet parancsolni – böki ki a torgaji szólásmondást szófukar kísérőnk nem sokkal elválásunk előtt. Tökéletes népi önarckép: korábban hiába faggattuk napokig a madjarságáról – csak akkor nyilatkozik, amikor makacs fejében megérett arra a pillanat. De akkor ökölcsapásszerűen. Akár szagai szállásadónk: a búcsú előtt eldicsekszik, hogy ő látott ám már magyart régebben is, mivel a legelőször idelátogató kutatónak, Tóth Tibornak volt a sofőrje 1964 novemberében. Döbbenetünket látva visszahív házába, kumiszt, tejes teát tesz elénk, és csöndesen felelget kérdéseinkre Kolsvai Ergazi:
– Több mint negyven éve történt, fiatal voltam. Megértettem, hogy Tóth Tibor a madjar és a magyar nép rokonságát kutatja. Akkoriban még nem voltak hidak a Sárga-folyón, igen nehéz volt a közlekedés, csónakokon mentünk át egyik partról a másikra. Szagában a tudós összegyűjtötte az embereket, és fejméréseket végzett: a hajszínt, a szemszínt is külön vizsgálta. A temetőben leírta a feliratokat. Két napon keresztül fuvaroztam őt az aulokba (telepekre – M. G.).
– Hogyan fogadták őt a madjarok?
– Az aulok népe lelkesen fogadta Tóth Tibort, mert a származásunk egy; és mindennap hajnalig a kutató rendelkezésére álltak.
– Tóth érkezése előtt is úgy gondolták, hogy rokonok vagyunk?
– Az ő megérkezéséig nem tudtunk erről. Tóth Tibor újságokat is hozott otthonról, abból tájékozódtunk.
– Legendáik szerint honnan származik a madjar népnév?
Kolsvai Ergazi most hosszan hallgat fejét lehajtva. Aztán kijelenti, nem tud ilyen legendáról. Arról azonban van tudomása, hogy a kazak nép egy része nyugatra vándorolt, csak a szovjet időkben nem volt mód ennek a kérdésnek a kutatására.
– Hallott már Madjar és Kudjar szarvaslegendájáról?
– Gazdasággal foglalkozó, dolgozó ember vagyok, s a szovjet időkben nem lehetett sokat tudni. Másként magyarázta a másik oldal. Akik ezt elmesélhették volna a népnek, azokat megölték a depresszióban.
– Ismer olyan mesét, amelyet csak a madjarok mondanak a gyerekeknek?
– Emlékszem, hogy voltak ilyenek, de már elfelejtettem őket – motyogja szégyenkezve.
– Vannak-e olyan szokásaik, amelyek csak a madjarokra jellemzőek?
– Sajnálom, hogy sosem jártam Magyarországon, mert akkor felismerném szokásaink között a hasonlóságot. Tudom, szavaink hasonlítanak, mert Tóth Tibor hagyott itt nekem egy magyar újságot, amelyet szabad időmben lapozgattam. Amikor itt járt Tóth úr, bizonyos magyar szavait megértettem, de most az önök beszédéből már semmit sem. Mi lehet ennek az oka?
– Talán felgyorsult, megváltozott a nyelvünk negyven év alatt. De azért mondhatunk néhány tucatnyi szót, amelyre ráismer. Kar–kor, csuka–suka, atya–ata, balta–balta, szakáll–szakál…
Kolsvai Ergazi arca felderül.
– Tóth Tibornak van gyermeke? – kérdezi később.
– Van, de a kutató hirtelen meghalt a kilencvenes évek elején, és a családnak nem maradt kapcsolata a tudományos élettel.
Kolsvai Ergazi most elszomorodik. Amikor arra kérjük, mutatkozzon be, ugyanazzal a büszke, pattogó hanghordozással mondja föl adatait diktafonunkra, ahogy az erdélyi népdalgyűjtések adatközlői:
– A nevem Kolsvai Ergazi, traktorosként kezdtem dolgozni Szagában, aztán sofőr voltam, aztán technikusként dolgoztam, majd a kolhoz-szovhoz vezetője lettem. Úgy mentem nyugdíjba.

A keleti magyarokat csak véletlenül lehet megtalálni – hangoztatta Harmatta János klasszika-filológus. Meghökkentő módon 1964-ig egyetlen magyar tudós sem jutott el a Torgaj vidékre; így az argün-madjar törzs „megtalálását” is efféle véletlennek nevezhetjük. Egyszersmind sorsszerű találkozásnak, zavarkeltő mellékkörülményekkel. Fátumszerű következményekkel.
Tóth Tibor antropológus, a Természettudományi Múzeum embertani tárának igazgatója a hatvanas években méréseket végzett a Szovjetunió területén Baskíriától kezdve Kazahsztánon, Üzbegisztánon, a kaukázusi régión át Szibériáig. Amikor Almatiban tartott előadást a honfoglaló magyarságról, magas, szikár fiatalember vonta kérdőre: van-e fogalma arról, hogy az északnyugati kazak pusztákon él egy madjar törzs, és véleménye szerint lehet-e köze ennek a törzsnek a magyarokhoz. Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész, a kíváncsiskodó fiatal a Torgaj vidéket is magában foglaló Kosztanaj megyében született, és egykor Szaga községben tanította kazak nyelvre a kisdiákokat – innen származtak közvetlen ismeretei. Tóth Tiborral felkerekedtek, és kijátszva a szovjet hatóságok éberségét, eljutottak a szigorúan zárt torgaji övezetbe, ahol egy-két napig zavartalanul folytathatták méréseiket. Aztán megjelentek bizonyos orosz ajkú úriemberek, akik visszaterelték az eseményeket a medrükbe. Tóth Tibornak tilos volt fotóznia, pedig ő még szemtanúja lehetett a madjar nomád életmód haláltusájának.
A szóbeszéd szerint a madjarokat „megmutató” Nurhanov a KGB kazahsztáni kötelékének tagja volt – pusztán ezért nyílt mód arra, hogy Tóthot levihesse Torgajba. Az expedíciót a kazak tudományos akadémia fedezékében és „falazásával”, a szovjetek titkosszolgálatához nem minden esetben lojális kazak fiókszervezet segítségével – vagyis csöndes rebelliójával – lehetett megvalósítani.
A többi azonban már papírforma szerint zajlott: a magyar történettudomány számára legalábbis elgondolkodtató felfedezés sem Kazahsztánban, sem Magyarországon nem keltette fel a tudományos körök figyelmét. Tóth Tibor többé nem térhetett vissza Torgajba, s meg nem értett emberként, csalódottan halt meg éppen 1991-ben, abban az esztendőben, amikor a Kazak Köztársaság függetlenné vált, a kutatók számára pedig lehetőség nyílt adatgyűjtésre és felfedezéseik bizonyítására.
– Sajnos Magyarországon a turkológiát is a finnugor elmélet hatja át – magyarázza Benkő Mihály Kelet-kutató, aki részben átvette Tóth Tibortól a stafétabotot. – Harmatta professzor szokta volt emlegetni az anekdotát: Kálmán Imrének mondta Puccini, hogy Imre, Imre, nagyszerű munka a Csárdáskirálynő, ám van egy hibája: nem én írtam. Csakhogy ezt a hibát véresen komolyan veszik a tudományos felfedezéseknél – teszi hozzá Benkő.

Argün madjar rui – silabizálható ki a legtöbb sírkő felirata Szaga és a színmadjar, jó hetven lelket számláló Kumsik temetőjében. Cirill betűkkel, újabban már arabul is ez áll a félhold sarlója alatt. Az argün-madjar törzs tagja nyugszik itt, hirdeti az öntudatos véset, ám ez a szokás korántsem általános Kazahsztánban. A puszta közepén, a községektől meglehetősen távol eső sírkertek idegenek számára tiltott területek; az ősök tisztelete és háboríthatatlansága mindennél előbbre való a még most is nomád (és leplezetten sámánista) szellemiségű országban. Ide csak a törzs kivételes jóváhagyásával és kísérőkkel lehet belépni. Mielőtt megközelítenénk a sírokat, a madjarok tenyerükkel az ég felé imához guggolnak. Négy temetőben járunk, mind a négy zavarba hozza a magyarországi látogatót. Az ötödik meg éppen azért, mert elérhetetlennek bizonyul.
Bijdajik temetőjében, a törzs „szentje”, Mirzsakip Dulatov kupolás türbéjénél történelmi események zajlanak: a szenvedélyes, zabolátlan beszédek, a fogadalmak és követelések harci zajában újra eggyé válik a szétszórt madjarság a kurultajon. Még olyan szónok is akad, aki lelkesültségében a magyar nyelv tanítását irányozza elő a torgaji szállásterületen. A Szagától negyven kilométerre fekvő településen, a Dulatov-síremlék előtt aztán birkát vágnak, amelyet együtt, puszta kézzel fogyaszt el madjar és magyar.
– Anyámnak egyszerűen tetszett ez a név, ezért neveztek el engem Madjarnak, de ez nem ritka Kazahsztánban – magyarázza Szatübaldijev Madjar Erlanovics, egy nyílt arcú fiatalember, aki Almatiból utazott Bijdajikba, hogy tiszteletét tegye nagynevű ősének sírjánál. Mára alig maradtak a Dulatov famíliából, erről a szovjet különítmények gondoskodtak. A község az értelmiségi ellenállás fészke, Mirzsakip Dulatov a madjar arisztokrácia tagja volt anyagi, de leginkább szellemi értelemben: 1913–16-ban részt vett a kazakok függetlenségéért harcoló Alas mozgalomban, annak ideológiai vezére volt, fegyvert is fogott az oroszok ellen. „A Madjar” álnéven írt újságcikkeket; Ébredj, kazak! című verskötetében az asszimiláció, az orosz parasztság betelepítése és a nyelvvesztés veszélyeire hívta föl a figyelmet petőfis hévvel és szóhasználattal, ami azért sem különös, mert Petőfi- és Arany János-költemények fordítójaként jól ismerte a XIX. századi magyar irodalmat.
A lázadás és a lázítás poétikáját.
Sem a cáriak, sem a szovjetek nem bántak vele kesztyűs kézzel: Dulatov, a Madjar verskötetéért börtönt kapott, a sztálini rendszer támadásáért halálos ítéletet, amelyet gulágra „enyhítettek”: öt év kényszermunka után, 1935-ben pusztult el az Északi-tengernél, a hírhedt fehér-tengeri csatorna építkezésén. Holttestét csak a függetlenség kivívása után hozhatta haza a törzs küldöttsége. Legtöbb családtagját helyben elpusztították vagy bebörtönözték, a madjarok ellen átfogó hajtóvadászat indult a harmincas években. Sokuknak nem jutott emlékhely: a felperzselt jurtatelepek lakosságát elföldelték valahol a sztyeppen, a túlélő családtagoknak többszörös kínt okozva ezzel a gyilkos szentségtöréssel. Ahogy másutt eldózerolták az ősi kurgánokat, olykor a munkagépek útjába fekvő ellenállókkal együtt, akik csak őseik nyugalmát szerették volna megvédeni.
A Leány Álma ma is elhagyatott. Kumsiktól néhány kilométerre fekszik, a puszta mélyén, felszámolt jurtatelep helyén – magyar ember még nem járt előttünk ezen a vidéken. Néhány fűvel benőtt, bekerített sírkő és a pusztulásában is megdöbbentő körvonalú, vályogtéglából emelt, de már beomlott kupolájú régi türbe emlékeztet arra az ifjú madjar batírra, azaz hősre, aki éppen menyegzője napján halt meg. A monda szerint jegyese menyasszonyi ruhában ment ki a síremlékhez, és egy éjszakát töltött ott – innen a név: Leány Álma.
Az ötödik helyre, a másik legendás batír, Karcak vezér sírjához álombeli út sem vezet: bár a magyarországi barantás csoport a vállán is bevinné a kurultaj alkalmára faragott követ, a mocsár nem hagyja. A hirtelen jött zivatarok átjárhatatlanná teszik a lápi ösvényeket, szomorúan cuppogunk néhány métert, aztán föladjuk. A kő ott marad az út szélén, várván a jobb időket, a magyar küldöttség pedig Karcag város zászlajával tiszteleg a madjar vezér emléke előtt.

Karcak maradványaitól ezer kilométerre esik a törzs számára legszentebb sír: a legenda szerint a csodaszarvas nyomait követő Madjar batír Turkesztán városban nyugszik. Ám a legünnepélyesebb pillanatban az alapító atya sem maradhat el a kurultajról.
Madjar Baba.
Kék kupolás, zöld épület áll Szaga főterén – nem messze a vörös csillagos második világháborús emlékműtől és a legelő szélére száműzött, teheneknek szónokló Lenin-szobortól –; még meg sem száradt falán a vakolat. Elfogódott embertömeg toporog a bejárata előtt: a férfiak vállán hatalmas szőnyegek összegöngyölítve, a fejkendős asszonyok kisebb csoportokban guggolnak a kerítés mentén. Tekintélyes személyiségek, a Kosztanaj megyei nagy szakállú főmolla, illetve a fiatal torgaji és szagai molla avatja az épületet, amelynek homlokzatán egyetlen név áll.
Madjar Baba.
Madjar ősapa magyarul.
Kazahsztán az elfojtott, manapság lassacskán újjáéledő iszlám birodalma. Ezért most különösen fontos szertartás zajlik Szagában. A sztálinizmus idején a Szovjetunió csaknem minden mecsetét lerombolták, a papságot kiirtották, a híveket üldözték. A sztyeppi nomád mohamedanizmus máskülönben sem sorolható a legiskolásabb változatok közé: áthatja a sámánista, animista szellemiség, olyannyira, hogy sokszor a sámán és a molla, a muzulmán pap személye ugyanaz volt.
Az aprócska szagai mecset, mely néhány tucat embert fogadhat be egyszerre, kifejezetten a törzsi gyűlés alkalmára készült el, a törzs tagjainak adományaiból. A vállakon billegő szőnyegek adományok az imahely padlójára.
– Miért lett Madjar Baba az új szagai mecset neve? – kérdezzük a főmollától, tudván, hogy a mecsetneveknek általában vallási utalást kell hordozniuk, míg a szagaira ez nem igazán jellemző.
– Amint megkaptuk a szabadságot a szovjet idők után – mondja a férfi –, a mi megyénkben 45 mecset épült 1992 óta. A szagai a negyvenhatodik. A mecseteket a kazak történelem hőseiről, a felkelésekben, háborúkban, a depresszió alatt elesett emberekről nevezzük el. Madjar Baba a kazak nép függetlenségéért és vallásáért harcoló történelmi alakok egyike; 350 évvel ezelőtt élt. Híres bölcs volt, vakmerő vitéz, bíró és kalauz, aki Taskentből, Simkentből, Buharából Torgajba vezetett karavánokat, amelyek a telepeket látták el az éves élelmiszerkészlettel.
– Itt állunk, nem messze egy Lenin-szobortól. Nem érződik még a szovjet hatás a hívők szellemiségében?
– A szovjetek alatt megszűnt a muzulmán vallási élet. De most a nép lelkesen és őszintén, egyre szélesebb körben hisz Torgaj környékén is.
– Van lehetőség iskolai hitoktatásra?
– Csak történelmi tantárgyként, de mód van tovább tanulni a mecsetek mellett működő egyházi iskolákban – feleli a Kosztanaj megyei főmolla.
– Elnökünk, Nurszultan Nazarbajev jelszava, hogy őseink a türkök, ezért tiszteljük és tanulmányozzuk a muzulmán vallást – kér szót a torgaji pap. – A magyarokkal egy vér folyik az ereinkben, közösek a génjeink, ezért hirdessük a közös vallás fontosságát!

Bontják a színpadot Szaga szél kavarta főterén, a falusiak gondosan összetekerik az ajándékba kapott magyar és székely zászlót, mi pedig fölkerekedünk a sztyeppi visszaútra. Amangeldi, Arkalik, Asztana – de az arkaliki kísértetvárosban még megállunk, mert az ottani madjar közösség színházi előadással készült a tiszteletünkre. Amikor kitódulunk a kijáraton, mindegyik arkaliki valahogy szerét ejti, hogy barátságosan megveregesse a vállunkat. Egy idősebb asszony fényképeket szorongat a kezében.
– Nagyon boldog vagyok, hogy találkoztunk – mondja Agyemán Tukej elfúló hangon, és átadja a magyaroknak a gyűrött fotókat. – Ő az anyám – madjar volt. Árván maradt. Amikor született, rossz idők jártak, a gyerekek árván maradtak. Anyámnak nagy kék szeme volt, magas termetű volt, láthatják a képeken. A kazakoknak fekete a hajuk, sötét a szemük, alacsonyabbak. Amikor anyám szemébe néztem, láttam, hogy különbözik a miénktől. Mesélt arról, hogy az ősei erős alkatúak voltak, jóval erősebbek, mint a kazakok általában. Amikor varrt, magyar mintákat készített, legalábbis ezt gondolom most már, látva a maguk ruháit itt a színházi előadáson. Anyám tizenöt éve halott, semmi nem maradt utána – folytatja csöndesen az asszony. – Adják át nevében is üdvözletünket a magyaroknak. Soha nem tudtam, miért sírt, amikor a ruhákat varrta, és mi után szomorkodik. Szerettem volna megérteni, kik azok a magyarok, akiket állandóan emlegetett. A maguk szemébe nézek, és most már tudom.
Vége

Margittai Gábor

Aki mindenkinek a rokona, az senkié sem. Sokan Nepáltól Latin-Amerikáig őshonos magyarokat vizionálnak, vagy előszeretettel hangoztatják az úgynevezett azték, hun, sumer rokonságot… De ami a legrosszabb: ebben a nagy kavalkádban nevetségessé válnak a valós kapcsolódási pontok – magyarázza kissé ingerülten Bíró András Zsolt humánbiológus, antropológus, aki mindezen előzmények és erőteljes elvárások ellenére vette a bátorságot, s az egyik legsíkosabb terepre merészkedett. A fiatal kutató olyasmit feszeget néhány éve, amihez évszázadok romantikus meséi, koholt regéi tapadnak, és ami miatt oly sokan jártak be veszedelmes utakat, véreztek el idegenben, vagy veszítették el tudományos hitelüket egyszer s mindenkorra. A magyarság eredetkérdése ma is bicskát nyitogat bizonyos zsebekben, s nagy számban vonz lelkes sarlatánokat. Pedig feltehető, hogy ez a kérdés a legvadabb képzeletet felülmúlóan szövevényes.

Nyugatról keletre?

Bíró András Zsoltot évekkel ezelőtt babonázta meg Közép-Ázsia történelme, a magyarok vándorlásának bonyodalmai, illetve az arrafelé honos nomád népek antropológiájának olyan kérdései, amelyek szegről-végről bennünket, a Kárpát-medencében ragadt magyarokat is érinthetnek. Bíró ezért nyakába vette a világot, és beutazta azokat a területeket, ahol a tudomány mai állása szerint vándorló őseink előfordulhattak. Nem meglepő módon néha a távoli megközelíthetőbbnek bizonyult, mint a szomszédos.
– A Magyar Természettudományi Múzeum embertani tárában, ahol kutatómunkám végzem, a Kárpát-medence területéről gyűjtik az ásatásokon előkerült emberi maradványokat – mondja Bíró. – Több mint 35000 egyénhez tartozó csontot raktároznak ott az előember korától a XVII. századig. Nagyon értékes további anyagokra lehetne bukkanni Ukrajnában és Moldovában is, csak sajnos nincsenek meg a kapcsolatok a tudóstársadalomban, és a készség is hiányzik ezekben az országokban.
E budapesti csonttárból elindulva, nem túl eredeti útvonalon, Bíró András Zsolt olyan vidékre vetődött, ahol előtte csupán két magyar járt – jóllehet több ezer madjar, azaz (saját kiejtésük szerint) magyar szállásterületéről van szó. A végső lökést egy kazak tudós látogatása adta: 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia meghívására hazánkba érkezett Orazak Ismagulov akadémikus, aki Közép-Ázsia antropológiai rekonstrukciójával foglalkozik. A kölcsönös rokonszenv arra indította mindkettejüket, hogy keresni kezdjék, mi lehet Kazahsztán hatalmas területén az, ami a honfoglalás kori magyarság antropológiájának kérdésköréhez köthető.
– A hazai antropológiában korábban több tézis megfogalmazódott arról, hogy a magyarság vándorlási útvonala a mai Kazahsztán területét is érintette, ebben nincs újdonság – mutat rá a fiatal kutató. – A honfoglalás kori magyar koponyák méretei sok hasonlóságot mutatnak különböző zónák lakóiéval: példa erre a kaszpi zóna, s az is tudott, hogy az avarok, a hunok egyértelműen ázsiai eredetűek, valamint a magyarok bizonyos része is. Kérdés, hogy milyen etnikumokból verbuválódott a magyarság abban az időszakban, amíg ideért a Kárpát-medencébe. E problémakör azért is kutatható nehezen, mert a népvándorlás utolsó szakaszában óriási migrációs hullám indult meg: népek sodródtak el, cseréltek nevet. Rengeteg a zavaró tényező, és írásos emlék sem igen akad, legfeljebb a perifériákról: kaukázusi, grúz, örmény nyelvű, valamint közép-ázsiai arab és perzsa források, amelyek természetesen nagyon közvetettek – mondja Bíró. – E problematikát csak úgy bogozhatnánk ki, ha több tudományág együttműködne.
Bíró András Zsolt antropológusként maga is erre az összhangra törekedett, mert úgy vélte, hiába istenítik a legmodernebb eszközöket alkalmazó genetikát, annak eredményeit is meg kell támogatni történeti forrásokkal, régészeti adatokkal, hogy ne a sötétben tapogatózzanak a kutatók. Több szálon kezdett hát nyomozni: a volt szovjet köztársaságokban igyekezett feltérképezni, milyen csontanyag maradt a különböző korszakokból, leginkább abban a zónában, amelyet a magyar tudomány mai állása szerint érdemes lehet kutatni. Csakhogy ez meglehetősen kiterjedt terület, több országot is érint: a Kaukázus északi előterét, az Urált és az azon túli térséget. Több szakértő szerint ugyanakkor a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti vidék igen fontos a magyar etnogenezis, a néppé válás szempontjából.
– Vizsgálódásainknak voltak japán előzményei, hiszen ők is szenvedélyesen keresik a gyökereiket, s ugyancsak Belső-Ázsiában feltételezik őket, csak őseik nem nyugatra, hanem keletre vándoroltak – magyarázza Bíró. – A nyolcvanas években, amikor még nem létezett modern Y-kromoszóma- meg mitokondriális DNS-vizsgálat, már akkor kutatták ezt a kérdést: a vérfehérjék különböző markereit, vagyis jegyeit hasonlították össze. Több mint 80 populációtól többezres nagyságrendben vettek vérmintát. A japán vizsgálat kimutatta, hogy a magyarok és az ujgurok között szoros hasonlóság van a vérfehérje-szerkezetben. Ugyanakkor Európában ma egyedül a magyarságban mutathatók ki olyan markerek, amelyek leginkább csak Közép-Ázsiában lelhetők fel.
– Ha ezek tudományos evidenciák, miért volt érdemes ilyen kimerítő vállalkozásba fognia?
– Amikor 2005-ben Kazahsztánban mérni kezdtem a lakosság koponyasajátosságait, Erdélyi István régész felhívta a figyelmemet Benkő Mihály Kelet-kutató könyvére, amely az észak-kazahsztáni torgaji vidék madjarjainál tett látogatásának tapasztalatait foglalja össze – felel Bíró András Zsolt. – E törzsről ellentmondásos adatok álltak rendelkezésre: több helybéli etnográfus hangsúlyozta, hogy a madjar nem külön törzs, csak ezen a területen gyakori a „Magyar” személynév; mások azt mondták, régen éltek ott madjarok, de mára eltűntek. Amikor a hír hallatán expedíciót szerveztem erre a szállásterületre, nemigen jelentkezett más résztvevő, még Kazahsztánból sem, nemhogy itthonról. Azzal riogattak, a torgaji emberek megveszekedett mozlimok, úgysem engedik magukat fényképezni, megmérni, vadak és zárkózottak, és jó, ha a dzsipet nem veszik el tőlünk. A genetikai mintavétel ötletén pedig csak nevettek a kazakok.
Ennek ellenére az antropológus elkezdte a szervezést és az írott források böngészését. Ottani történészek felhívták a figyelmét néhány utalásra, amelyeknek voltak magyar–madjar vonatkozásai. Például hogy a tatár Sejbáni kán XIV. századi hadjáratában külön egységük is részt vett. Kérdésemre, hogy akkor e forrás vajon újra felfedezte Julianus elveszett, felmorzsolódott magyarjait, Bíró szkeptikusan válaszol. Szerinte az a legfőbb gond a szerzetes XIII. századi beszámolójával, hogy ma sem lehet pontosan meghatározni, merre lelt rá a keleten maradt magyar törzsre. Az antropológus idézi Benkő Mihály elméletét, amely a torgaji madjarokat a Volgától Ázsiába visszaáramló törzsnek feltételezi. Amikor ugyanis az Arany Horda kialakult, és szállásra lelt a Fekete-tenger északi előterében, az európai régióban egészen az Urálig, majd az oroszok fokozatosan megerősödtek, s a XVI. században Kazanyt visszafoglalták, attól fogva gyors ütemben szorultak ki a tatárok a Kelet-európai-síkságról. Ekkoriban – az elmélet szerint – az Arany Horda hadszervezetébe integrálódott magyar törzsek nem akartak orosz fennhatóság alá kerülni, vagy ezt a háborús helyzetet elkerülendő az Urál túloldalára, esetleg déli előterébe vándoroltak vissza. Bíró András Zsolt ezt a hipotézist azonban nem tartja valószínűnek.
– A nagy népességmozgások történetében igen ritkán fordult elő, hogy a vándorlás nyugatról keletre zajlott volna – mondja. – Vannak további források is a madjarokról: Turkesztán városa mellett előkelő férfi türbéje, sírja található, amelynek felirata megemlíti, hogy ez a madjar Karcig batir, azaz harcos magyar volt. De itt sem egyértelmű, hogy a neve volt magyar vagy a törzse. Jóllehet a Sejbáni kán magyarjairól megemlékező forrás biztosan nemzetiségként kezeli őket, s az is bizonyos, hogy nem rabszolgakatonák egységeként, mert nem alávetettekről, hanem a káni hadi szervezet egyenrangú, sőt kiemelkedő harcértékű csoportjáról beszél. Ha a kutatók szisztematikusan átböngésznék a kazak forrásokat, ennél feltehetően jóval több és hangsúlyosabb nyomra bukkannának.

Dzsipekkel a sztyepen

A torgaji madjarok létezését csak a hatvanas években fedezte fel a honi tudományos élet, azt is csak véletlenül. Tóth Tibor antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum embertani tárának egykori igazgatója járt először az észak-kazahsztáni sztyepeken, amikor antropológiai kutatóútján bejárta a szovjet területeket, többek között Baskíriát, Kazahsztánt, Üzbegisztánt, a kaukázusi régiót és Szibériát, hogy összehasonlító vizsgálatokat végezzen. Egyik alkalommal Alma Atában (ma Almati), a Kazak Köztársaság akkori fővárosában tartott előadást, amikor valaki meghökkentő kérdést tett fel: mi a véleménye a Kazahsztánban élő madjarokról, a torgaji madjar törzsről, és szerinte lehet-e közük a magyarokhoz. Tóth Tibor provokációnak vélte, elengedte a füle mellett a kérdést, de amikor még egyszer felhangzott a makacs érdeklődés, megkérte a kérdezőt, maradjon ott az ülés után. Így ismerkedett meg Nurhanov nyelvésszel, aki informálta a törzs létéről és helyzetéről. Tóth Tibor lement a torgaji területre, elkezdte a vizsgálatokat, de hamarosan megjelentek „hivatalos” emberek, akik megszűrték, hogy kiket mérhet meg. Gyanítható, hogy a minták ettől fogva keveredtek.
Bíró hozzáteszi, még ha sem történeti, sem genetikai kapcsolat nem mutatható ki a torgajiakkal, akkor is a magyar kutatók kötelessége, hogy ha van egy nép a világon, amelyiket magyarnak hívnak, megvizsgálják az eredetüket. A területről kitiltott Tóth Tibornak, valamint Nurhanov és Ismagulov professzornak is az volt a véleménye, hogy nem zörög a haraszt… Bíró András Zsolt azért szervezett expedíciót Torgajba 2006 őszén, hogy valami nyomra bukkanjon. Egy Kazahsztánban élő magyar üzletember is bekapcsolódott a szervezésbe, dzsipeket szereztek, hogy átvágjanak a több ezer kilométeres sztyepen. A magyarországi genetikusokkal, antropológusokkal közösen kialakított koncepció az volt, hogy Y-kromoszóma-vizsgálatot végeznek: ez a konzervatív kromoszóma apai ágon öröklődik, nincs átkereszteződés benne, így apáról fiúra szinte változatlan marad. Ugyanakkor az Y-kromoszómán található mutációs pontok összehasonlításával lehet genetikai kapcsolatot találni bizonyos népcsoportok között. Céljuk volt feltérképezni a magyarok településeit, megállapítani lélekszámukat, klaszszikus antropológiai vizsgálatot végezni koponyamérésekkel, és a férfiaktól genetikai mintát venni a szájnyálkahártya-kaparékból.

Kirakós

A kemény klímájú, nehéz megélhetést biztosító torgaji vidék három mai magyarországnyi terület, és kicsiny közösségek élnek szétszórva rajta. A torgaji magyarok nomadizáló pásztorok voltak, a folyók mellett éltek jurtatáborokban – az ötvenes–hatvanas évek szovjet uralma szánalmas barakktelepekre kényszerítette őket. Ma a Szarikopa-tó egy–kétszáz kilométeres körzetében, 5-6 állandó településen laknak, sokan pedig beköltöztek a városokba. Bíró András Zsolt úgy véli, nagyjából kétezer madjar élhet Kazahsztánban. Az expedíciót végül kitörő örömmel fogadták, és a madjarok lelkesen vettek részt a mintavételben. A kutatási eredmények a napokban készültek el a Budapesti Orvosszakértői Intézet DNS-laboratóriumában.
– Százhat férfitól származnak a minták – foglalja össze az elemzést Bíró –; Kazahsztán történetében először valósult meg, hogy egész törzset térképeztek fel genetikailag. A madjar mintákat 39 nemzetiségéivel hasonlítottuk össze a genetikai távolságszámítás szerint: a madjarok törzsét is befogadó Középső Horda népeinek, többféle kazak, türkmén, üzbég, szibériai, uráli, orosz, török, európai populációnak a mintáival és természetesen magyar példákkal. Meglepő eredményt kaptunk: a torgaji magyar minta a genetikai távolság és az Y-kromoszóma-vizsgálat szerint a magyarországi mintához áll a legközelebb – s csak ezt követően hasonlít a kazak, oszét, üzbég és ujgur anyaghoz!
Mindez Bíró szerint igencsak elgondolkodtató. Főként, ha számításba vesszük, hogy legalább 1500 éves elszakadásról lehet szó. A kutató hangsúlyozza, természetesen nem jelenthetjük ki e vizsgálatok alapján, hogy a torgaji magyar törzs a vándorló magyarság része volt. De azt igen, hogy valamilyen genetikai kapcsolat, érintkezés kialakult közöttük. Hatalmas kirakójáték, hogy e kapcsolat közvetítéssel, leszakadással vagy még régebbi közösségből való kiválással teremtődött-e meg. A szoros hasonlóság miatt feltételezhető Bíró András Zsolt szerint, hogy igen régi időkben együttélésről lehetett szó. Régen az Urálig vezették vissza a magyarság vándorlási útvonalát, aztán mindez átkerült az Urál túloldalára, de ma még keletebbre, az Aral-tó vidékére, a torgaji madjarok környékére kerülhet valamiféle kiindulópont. Azzal együtt, hogy a torgaji magyarok nem ott őshonosak, ahol ma élnek: saját legendáik szerint délkeletről, a mai Karatau-hegység területéről, Dél-Kazahsztánból vándoroltak oda nagyjából három–négyszáz éve.
Egy hét múlva indul újabb expedíció a torgaji madjarokhoz, akik évszázadok óta először szerveznek kurultajt, törzsi gyűlést a nyugatra szakadt magyarok tiszteletére. E madjar–magyar eseményen lapunk képviseletében e sorok írója is jelen lesz, hogy tudósítson arról a találkozóról, amelynek jelképértékét csak nyomatékosítja a genetikai kutatás eredménye.

Margittai Gábor

Szellemvárosok szellemsíkságokon: kísérteties világ a Középső Horda szállásterülete. A pusztákon a csordák, a településeken az emberek váltak köddé az elmúlt évtizedekben – mintha Tarkovszkij Sztalker című filmjébe, a „zóna” kiszámíthatatlan látomásába csöppenne az idelátogató. Vagy atomcsapás utáni környezetbe, amelyben a természet hatalomátvételt hajtott végre: a sztyeppen hatalmas testű sasok, sólymok köröznek, a nádasokban pelikánok, a legkülönfélébb gázlómadarak, pusztai farkasok, az utak szélén félelem nélküli mormoták ezrei járnak, s a mocsarakat átszelő folyókban halak nyüzsögnek.
Arkalik, a „civilizáció” utolsó helyőrsége a torgaji lápvidék előtt pontosan olyan, mint a csernobili katasztrófa sújtotta ukrán Pripjaty város egy kis Sztálingráddal vegyítve. Csakhogy itt sem az élet, sem a halál nem állt meg, ami még hátborzongatóbbá teszi a pusztulást. A madjarok törzsi gyűlésére, a kurultajra tartva késő este érkezünk Asztanából, a csillogó metropolisból a sűrű sötétbe burkolózott városkába, amelynek alig értelmezhetők a körvonalai. Tengelytörő földutakon, kihalt lakóépületek között döcög karavánunk a központ felé, amelyek minden ablakát, ajtaját betontéglákkal falazták be, akár valami járványfészekben. Jobb napokat is látott szállodánk előtt farmernadrágos, karcsú lányok korzóznak egymásba karolva, a szemközti elvadult parkból diszkózene bömböl. Aludni nem lehet a forróságtól, a szúnyogzenétől és a testünkön közlekedő millió rovar csípésétől.
Másnap kóválygó fejjel járjuk be a települést, s amit a sötétben nem értettünk, az most teljes kísértetiességében tárul fel. Amerre a szem ellát, Arkalikot városfekélyek borítják: az ablakfalazással, egész lakótelepek szarkofággá betonozásával a fosztogatás és a vandalizmus járványa ellen védekeznek az arkaliki kazakok. Elhagyott vidámparkot látunk szétesőfélben lévő óriáskerékkel, acélkosarai letépve csüngenek. Omladozó negyedeket felhasított lépcsőházakkal, kettévágott fürdőszobákkal, amelyeken mintha nehéztüzérségi tűz söpört volna végig. Félkész blokkrengeteget geometrikus rendben, használható elemeiből földszintes barakkokat építettek a leleményes túlélők. Csaknem megépült, jókora panelmecsetet a lakótelep közepén, minaretje bizarr betonsiló – csak a hívek és a müezzinek fogytak el közben. És mindenfelé kígyózó, jókora rozsdás csöveket, labirintusukban ösvényeket tapostak ki a helybéliek, mert a csövek legalább vezetnek valahová.
Arkalik, a szovjet kísértetváros „fénykorában” több mint százezer embernek adott otthont; túlnyomó többségük a környékbeli bauxitbányákban és az alumíniumiparban dolgozott. Ma talán negyvenezren maradtak. Kazahsztánnak ebben a térségében az út- és a gazdasági hálózat még mindig elsősorban Oroszország, semmint a délebbi országrészek felé nyújtózkodik. Arkalik mégis sok száz kilométerre van minden jelentősebb településtől; magára hagyatva, patkányoktól ellepve esik szét az északi sztyeppövezet közepén. Vörös bauxitsalakdombjait vadzöld gyom nőtte be – mintha megjelent volna az élet a Marson.
Ebben a városban talált egymásra a madjar és a magyar delegáció.
Bátorítóan mosolygó Lenin-fej és egy ütött-kopott űrkapszula ékesíti az arkaliki múzeum előtti felvonulási teret, amelyen ünneplőbe öltözött akszakálok, fejkendős matrónák és kazak tévécsatornák, újságok képviselői sietnek a magyarok elé. Arkalikban még ma is él néhány tucatnyi madjar: az asszonyok szertartásosan konfetti cukorkát szórnak papírdobozokból a fejünkre, mi illemtudóan csipegetjük a földről az édességet. A férfiak lelkes „asszalem alejkumok” közepette szorongatják kezünket, a múzeum bejárata előtt népviseletbe öltözött férfi zendít rá egy szép kazak dalra dombrán, azaz hosszú nyakú lantján kísérve magát.
– Mindnyájan ilyen jókötésűek a magyarok, mint maguk? – kérdezik a törékeny termetű akszakálok. Arcuk, külsejük első pillantásra semmiben nem különbözik környezetüktől. – A mi vérünk már nagyon összekeveredett másokéval, de legalább az önöké még tisztán magyar – mondják, és karunk vénájára teszik ujjukat elismerően. Egyikük azért nem kis büszkeséggel húzza le alsó szemhéját, megmutatván acélkék szemét. – A nem madjaroké nem ilyen ám – magyarázza.
Az arkaliki szürrealizmus újabb megnyilvánulása, hogy a helytörténeti múzeum igazgatónője, Biszalieva Akmaral egyszerre van két helyen: az emeleti termekben magyaráz, miközben a földszinten felel a sajtó kérdéseire. Kiderül, hogy ugyanolyan tojáshéjszínű szoknyában és blézerben két negyven év körüli egypetéjű iker tesz próbára bennünket. Izgatott múzeumi alkalmazottak és a madjar törzs tagjai kísérnek a vitrinek között, amelyek a torgaji vidék véres történelmének relikviáit rejtik – másfél évtized óta. Korábban, a szovjet fennhatóság alatt erről szó sem lehetett; hiszen melyik nagy birodalom hagyná, hogy áldozatai mementót állítsanak rombolásainak. Harckedvelő kánok, alkotóművészek, a gulágon ottveszett nemzeti hősök tárgyait mutatják be az igazgatónők. Meg lószerszámokat, madármotívumos hímzéseket, ékszereket, jurtadíszeket, kőbálványokat, amelyekre nehezen lehetne rásütni, hogy fényévekre esnek a honfoglalás kori magyar díszítőkultúrától. Egykor féltve rejtegetett, megsárgult fényképeken a nomád közelmúlt: jurtáik előtt ácsorgó, hagyományos viseletű férfiak, sztyeppi tevekaravánokkal vesződő emberek, pusztai háztartásban sürgölődő mezítlábas asszonyok… Végül azt kérdezik tőlünk az igazgatónők a múzeumban, netán van-e valami közünk a kunokhoz, vagy meg tudnánk-e mondani, mikor mentek el őseink innen keletről a Kárpát-medencébe.
Most nekünk esik nehezünkre a válasz.

Aki nem ismeri hét ősét, az hitehagyott – tartja a kazak mondás; és ezt a gyakorlatot a mai napig tartják a Torgaj vidékén is. Olyannyira, hogy öregebb akszakálok („fehér szakállúak”) akár 10–12 apai felmenőjüket is fel tudják sorolni és iskolai füzetlapokon családfákat szerkeszteni, vagyis több száz esztendőre nyúlik vissza emlékezetük. A nomád hagyományozásnak köszönhetően másra jószerivel nem is hagyatkozhat a kutató, csak erre az örökségre – ám ez sokszor jóval többnek és megbízhatóbbnak bizonyul, mint bármilyen hivatalos anyakönyvi kivonat.
– Ha egy nomád ember végül úgy dönt, elmond valamit, azt olyan jó stílusban teszi, hogy szóról szóra leírhatom – mesélte Benkő Mihály Kelet-kutató, a torgaji madjarságról két könyvet publikáló történész Budapesten indulásunk előtt. – A nomádok ékesszólók, emlékezetük, hagyományaik erősek.
Még akkor is így van ez, ha az elmúlt évszázadok orosz és szovjet gyarmatosítói minden eszközzel azért harcoltak, hogy felejtésre kényszerítsék a közép-ázsiai sztyeppek lakosságát. Az emlékezésért, a családfák vezetéséért ugyanis börtön vagy halál járt. A madjar törzs szállásterületén, a Torgaj-medencében azonban már hosszú ideje olyan makacs népek élnek, amelyek minden betolakodóval, a mongol dzsungárokkal, a kalmükökkel, a cári csapatokkal fölvették a harcot. Egy-egy halálra szánt, kitűnő képességű hadvezér élén – amilyen például a madjar Amankeldi vezír volt a XX. század elején –, a könnyűlovas harcmodor évezredes taktikája szerint kopjákkal, kardokkal, íjakkal rohamozták meg az oroszok géppuskával felszerelt reguláris egységeit – és többször megfutamították a túlerőben lévő seregeket. Foglyot természetesen nem ejtettek. A felkeléseket menetrend szerinti büntető hadjáratok követték: 1916–18-ban például egymillió kazahsztáni nomádot öltek meg az oroszok azért, mert nem voltak hajlandók munkaszolgálatosként részt venni az első világháborúban. Fegyvert a cári hatalom nem mert a kazakok kezébe adni. Nem csoda, ha a térség megszállói zárt területté nyilvánították a szabadságharcok torgaji tűzfészkét, a „sztyeppi főkormányzóság” legkevésbé paradicsomi földdarabját, ahová már a XIX. század végétől nem tehette be a lábát sem tudós utazó, sem baráti ország magas rangú politikusa. Az itteni népet megbélyegezték, első számú ellenségként kezelték.
De nem tudták eltüntetni a régmúlt minden nyomát.
„Milyen kis sereg győzött le egy hatalmas ellenséges sereget Allah nevében! Allah a türelmesek oldalán áll. (…) Saikh Mazid bagatur a madzsar [törzsi területről] kétszer eltalálta nyílvesszővel magát Burunduk kánt” – olvasható a Tavarih-i Guzida-ij Nuszrat Name című, XVI. században keletkezett krónikában (Benkő Mihály fordítása oroszból), amely Sejbani Muhammad kánnak a kazak és üzbég kánság megalapításában meghatározó szerepű hadjáratai történetét foglalja össze. Másik forrás pedig „a Naphoz hasonló” Abulhair kán hadszervezetében emeli ki a „madzsar Timurt” más előkelő kipcsak, najman vagy kongrat törzsbéli harcosok mellett. Benkő Mihály szerint mindez nem jelenthet mást, mint hogy az elveszett keleti magyaroknak (a madzsaroknak – lásd keretes írásunkat) a XV–XVI. században még jelentős szerepük lehetett az Arany Horda zömétől leszakadt Sejbanida kánok uralta, Abulhair kán idején a Volgától az Irtis folyóig terjedő keleti kipcsak birodalomban, sőt a hadsereg vezetésében is. Benkő úgy véli, Julianus magyarjainak azon törzseiről esik szó ezekben a forrásokban, amelyek a Volga mellől átköltöztek a kazak kánságokat megalapító kipcsak és más török törzsekkel együtt Közép-Ázsia pusztáira, a mai Kazahsztán déli részeire – vagyis a XVI. század során nem hódoltak be az oroszoknak, és nem olvadtak be a Volga–Oka menti sokszínű népességbe. Később a kipcsakokkal léptek szövetségre – azzal a törzzsel, amelynek töredékeit IV. Béla királyunk befogadta a XIII. században, a tatárjárás előestéjén –, s amikor azok északra vándoroltak a XVII–XVIII. század fordulóján, a madjarok is velük mentek – így telepedtek meg a mai Torgaj-medencében.
Bíró András Zsolt antropológus szerint a madjarkérdés ennél is mélyebbre nyúlik vissza.

Az első birkaebéd a legborzalmasabb, aztán már úgy megszokjuk a napi két-három frissen készített besparmakot, az „ötujjas”, azaz a közös tálból puszta kézzel fogyasztandó kazak ínyencséget, hogy észre sem vesszük, mikor kezdünk magunk is észveszejtő birkaszagot árasztani. Arkalikból a mocsárvidék felé vesszük az irányt; de rövid utazást követően újabb fogadóbizottság pattan buszunk elé a kihalt sztyepp közepén: két madjar nő harmonikázik és énekel, népviseletbe öltözött argün törzsbeli lányok cukrot szórnak, és tálcákon kumiszt, sós fánkot kínálnak. Így megy ez településenként egészen Szagáig. Hírünk megérkezésünk előtt bezengte a pusztákat. A kísérő autók CB-rádiójából folyamatos figyelmeztetés recseg kazak nyelven: a torgaji országúton magyar küldöttség közlekedik, mindenki fokozottan vigyázzon rájuk.
Mindez nem túlzott óvatosság, amint azt hamarosan saját bőrünkön tapasztaljuk meg.
Az argün lányok és a magas rangú madjar fogadóbizottság folyóparti jurtához kalauzolja csoportunkat, amelyet a tiszteletünkre állítottak. A birkát frissen vágták, fejét megpörzsölték, testét nagyobb darabokra vagdalták, sós vízben megfőzték, majd a vendéglátók tisztük szerint a vendégek előtt vagdalják apróbb kockákra a faggyútól csöpögő húst és belsőségeket, s főtt tészta ágyon tálalják fel az egészet. A fej meg a faggyúzacskóhoz közeli rész a legfőbb csemege, a legelőkelőbb vendégnek jár, többnyire Bíró András Zsoltnak, a küldöttség vezetőjének kell megbirkóznia a koponya szertartásos megnyitásával, az agyvelő kikaparásával és a búbánatos szemek eltüntetésével.
A folyóparti jurtában, a besparmaktálak körül, még mindig több száz kilométerre úti célunktól, a szagai kurultaj helyszínétől lassan összefutnak a Kazahsztán minden részéből gyülekező madjarok. Többnyire üzletemberek, értelmiségiek és magas beosztású hivatalnokok – vagy éppen a legegyszerűbb emberek –, akik több ezer kilométert is utaznak akár, és sok ezer dollárt áldoznak azért, hogy a törzsi gyűlés évszázadok óta először újra összeüljön. Kapcsolataikat megmozgatva bevonták a kazahsztáni külügy-, kulturális és idegenforgalmi minisztériumot is. Kifejezetten az Európából jött magyarok kedvéért.
Kurmangazi Sokpituli, az arkaliki elektromos művek ötven év körüli vezérigazgatója ugyancsak Torgaj vidéki madjar, a törzs köztiszteletben álló tagja, akinek Bíró András Zsolt sokban köszönheti a tavalyi genetikai expedíció sikerét. Kurmangazi kalauzolta a fiatal tudóst az első, legnehezebb napokban az idegenek elől elzárkózó törzsi területeken; s ő szervezte meg az idei magyar látogatók ellátását, több ezer kilométeres fuvarozását úttalan utakon. Rejtélyes mosolyú, szerény ember, nem akar beszélni erről. A mendemonda szerint ő akadályozta meg a függetlenedés utáni hanyatló években, hogy a madjar törzs szállásterületein megszüntessék az áramellátást.
– Ez a szülőföldünk, szívünkön viseljük a kurultaj sorsát – mondják a Nakipov testvérek, a hórihorgas Ajdar és a köpcös Ajbek, akik az almati madjarok vezetői, jómódú üzletemberek. Bár Kurmangazival nagyjából egyívásúak, ők már csak oroszul beszélnek. Mintapéldái az eloroszosított kazak értelmiségieknek, akiknek családját tönkretették a hódítók, nyelvileg mégis elsősorban ahhoz a kultúrához kötődnek. Miközben nagy kazak hazafiak, és persze nagy madjarok. – Tavaly ismerkedtünk meg a törzs szagai képviselőivel, ekkor határoztuk el a kurultaj megszervezését – folytatják a Nakipov testvérek. – Szülőfalunknak, a torgaji Kumsiknak jövőre lesz a nyolcvanadik alapítási évfordulója, erre is törzsi gyűlést szeretnénk összehívni. Nem, a modern időkben nem volt kurultaj. A mostani gyűlés kizárólagos célja, hogy a két népet, a magyart és a madjart egymáshoz közelítsük.
– Ápolják a kapcsolatokat a Kazahsztán-szerte szétszórt madjarok?
– Rokonok révén.
– A határon túl vannak nagyobb madjar közösségek?
– Igen, a magyarok a Kárpát-medencében – mondja Ajbek Nakipov.

„Mi csak a sztálini időkig visszamenőleg ismerjük történetünket. Igaz, van egy mesénk, amely szerint két testvér, Madjar és Kudjar, akik az Atil folyó mentén éltek, elindultak nyugat felé. Madjar egy szarvast követve eljutott oda, ahová készült, népével és állataival jó legelőt talált. Kudjart útközben elfogták, megölték és kettéhasították.” Benkő Mihály és kutatótársa, a kazak Babakumar Khinajat 2002-ben gyűjtötte ezt a mondát két kumsiki öregembertől. Babakumar Khinajat ugyanakkor arra hívta fel Benkő figyelmét, hogy a kettévágott testvér a kazak törzsi legendák jelképrendszere szerint azt jelenti, hogy egy nép kettévált.
Egyik fele erre, a másik arra.
A madjar törzs mindenesetre ma is ettől a daliás időkbe vesző Madjar vezértől eredezteti magát. Ez a nomád rend: a madjarokkal szövetségben élő argün törzs tagjainak őse Argün, a kipcsakoké Kipcsak. Ám ami további kérdéseket vet fel: az argünök leszármazási táblázataiban a Tokal, azaz „szarvatlan, balkézi”, tehát nem teljes jogú ág Madjar vezérig vezethető viszsza – ez a törzsi jelképrendszer szerint pedig azt jelenti, hogy a madjarok hajdanán kívülről csatlakozhattak a törzsszövetséghez. Felvetettük, hogy számos sztyeppi és – horribile dictu! – finnugor népnek, többek között a szkítáknak, az ujguroknak, a burjátoknak, illetve a manysiknak vagy a hantiknak a mondavilágában és szimbolikájában megtalálható a mi eredettörténetünkre hajazó mese szarvasokról meg népalapító testvérekről. Benkő erre azt felelte, ez igaz, de Kazahsztánban ilyen mondájuk csak a madjaroknak van.
– A mi törzsünk fiatal – jelenti ki Meiramgali Telibai, Kurmangazi testvére, aki vámhivatalnok az orosz határ melletti Kosztanaj városban, és aki szintén aktív szervezője a szagai madjar kurultajnak. – Mi is a Kazahsztánt megalapító törzsek közé tartozunk, de azt nehéz megmondani, pontosan honnan származunk. Annyit tudunk, hogy ősapánknak, Madjar vezérnek volt még két testvére: Aldjar és Kudjar. És hogy nemcsak a torgaji Szarikopa-tó környékén élnek argün-madjarok, de az észak-kazahsztáni Petropavlovszk környékén is a kiri-madjarok és az orosz Omszk város körzetében a kipcsak-madjarok – sorolja Meiramgali.
Ki erre, ki arra.
Mi tovább Torgaj városka felé a téli fagyoktól és a tavaszi özönvizektől szétmart országúton, amelyen a szétesés határán lévő Ladánk százhússzal repül. Hiába rimánkodunk a kazak sofőrnek: egy hatalmas gödröt már nem tud elkerülni – a Lada alja leszakad, mi meg kis híján ott hagyjuk a fogunkat a madjar szállásterület peremén.

Margittai Gábor

Nehéz szívvel jár a magyar utazó a pusztákon, amelyek – a honi történettudomány egyik uralkodó nézete szerint – nem esnek messze attól a vidéktől, ahol őseink „magyarsággá” alakultak. Más – nem uralkodó – nézet szerint pedig itt él a maroknyi, velünk rokon tudatú törzs, amely a múltat eltörlő szovjet terror ellenére is büszkén vallja magát madjarnak. Hogy kik ők valójában, és van-e közük Julianus keleten ragadt magyarjaihoz – erre keressük a választ riportsorozatunkban.

Csodaállat, csak elillant,
lombokon át, ha megcsillant.
Csak a nyomát hagyta minden
füves földön, fájó szívben.
(József Attila: A csodaszarvas)

Aki kérdez: megkínoz, elhurcol, vagy helyben felkoncol. Aki válaszol: börtönbe, gulágra vagy a föld alá megy. Évszázadok óta ez a sztyepplakók kommunikációs egyszereggye. Aki tud valamit, rövid időn belül eltűnik, aki értetlenkedve hümmög, az még átvészelheti valahogy.
Így inkább ma is csak hümmögnek mindenre.
Méltóságteljesen kuporognak a fülledt levegőjű jurtában a törzs előkelői, a három vén akszakál; a legvénebb teljesen süket. Pirospozsgásak, fejükön hetykén megbillentve a díszesen hímzett, kerek kis fejfedő, a tübitejka, és tartózkodó mosollyal hárítanak el minden érdeklődést. Nyelnek egyet, egymásra néznek, fészkelődnek, aztán csöndesen azt mondják: nem tudjuk. A nagyothalló akszakál fülébe a mellette ülő férfiú üvölti kérdéseinket, mögöttünk fiatalember játszik hosszú nyakú lantján kazak népdalokat, s kendős asszonyság suhan ki-be kumiszos csészéivel.
Ünnepi zűrzavar a Szaga község szélén felállított jurtában.
– E törzsi gyűlés nagyon fontos számunkra, mert rátaláltunk a külföldön élő magyarokra, és végre találkozhattunk velük – mondja jól megrágva minden szót a középső akszakál. – Az a cél, hogy minél több ilyen kurultaj legyen a jövőben, és minél elmélyültebben megismerjük egymást.
– Mit hallottak Magyarországról, rólunk, mielőtt a magyar kutatók megjelentek Torgajban?
– A Szovjetunió idején nem tudtunk semmit önökről, mert nem volt lehetőség a tájékozódásra – felel a másikuk. – Amikor Kazahsztán elnyerte függetlenségét, akkor szembesültünk azzal, hogy Magyarországon rokonaink élnek, akik erről a vidékről vándoroltak el, s tőlünk származnak.
– Hogyan szembesültek ezzel?
– Magyarországi kutatóktól tudtuk meg mindezt.
– Mint tartja a törzsi hagyomány: a magyarok honnan származnak?
– Erről nem tudtunk semmit korábban, a kutatók világították meg ezt a kérdést is.
– Saját hagyományaik erről mit mondanak?
– Hagyományainkat mind megőriztük, a jurtát is meg a népviseletet is.
– Honnan származik a „madjar” szó?
– Nem tudjuk.
– Nagyon régről származik – motyogja a legöregebb kásás hangon, mire megérti a fülébe ordított kérdést.
Minden nomádnak millió titka van. Egész családok, nemzetségek, törzsek takargatják nagy igyekezettel múltjukat, s ezeknek a titkoknak csak a töredékét ismerhetik meg a tudósok: akármerre tébláboljunk is a határtalan kazak sztyeppen, minduntalan Benkő Mihály Kelet-kutató igazságába ütközünk. S ha valamire mégis rábukkanunk, azt csak isteni szerencsének vagy elszólásnak köszönhetjük. Vége a kurultajnak, a kazahsztáni madjarok történelmi jelentőségű törzsi gyűlésének, amelyre meginvitálták a Bíró András Zsolt antropológus vezette magyarországi barantás harcművészekből, üzletemberekből, civil szervezetek képviselőiből verbuválódott küldöttségünket. Összegöngyölik a zászlókat, bontják a színpadot Szaga porlepte főterén, s mi is szedjük a sátorfánkat, hogy visszavergődjünk a „nyugati hazába”. Az egyik helybéli férfi, aki napok óta kalauzol bennünket – s faggatjuk is a néprajzi gyűjtők vakbuzgóságával, mindhiába –, váratlanul kibök egy közmondást a madjarok makrancosságáról, ami az egész néplélek foglalata. A mienké is. Másikuknál már két éjszakát töltött a magyar csoport néhány tagja, amikor a búcsúzkodásnál szükségesnek tartja közölni velünk, hogy a hatvanas években egy tudósember sofőrje volt, a legelső magyar idelátogatóé, amikor az bejárta a torgaji mocsárvidéket, hogy a madjarokon antropológiai méréseket végezzen.
Szemtanú.
Ám a legtöbb esetben menetrendszerűen az történik, ami az akszakálok jurtájában vagy Szaga főterén, amikor barátságosan nevetgélő, de mindenre csak a fejüket csóváló asszonyoktól igyekszünk információt kicsikarni.
– Hányan vannak a szagai madjarok?
– Nem igazán tudjuk – válaszol egy középkorú nő. – A Szovjetunió szétesése után nagyon nehéz lett az élet, mindenki ment a nagyvárosokba, kevesen maradtak helyben. Korábban 700 madjar család élt Szagában, abból 180 maradt meg. Éhínség, háború, „depresszió” – ezek után maradt 180 család az egész Torgaj vidékén.
– A madjarok különböznek valamiben a velük szövetségben élő argün törzs tagjaitól?
– Nyet.
Benkő Mihály, a madjar törzs második magyar kutatója elutazásunk előtt figyelmeztetett arra, ne csüggedjünk, ha nem járunk gyors sikerrel, hiszen a kazak szólás is úgy tartja: „Aki először jön hozzánk, az kígyó, aki másodszor, az vendég, aki harmadszor, az már testvér.” Amikor Benkő 2002-ben még „kígyóként” járt a Kazahsztán északnyugati pusztaságain élő argün–madjar törzsnél, a szagai madjarok vezetője sajnálkozva romló emlékezetére hivatkozott. Apáik ismerték a közösség legendáit, de a szovjet terror éveiben nem adták tovább nekik. Ugyanezt mormogta Benkőnek egy kilencvenhat éves akszakál, akiről aztán kiderült, nem is annyira nagyothalló, amint korábban szabadkozott – csakhogy tizennyolc évet raboskodott a gulágon. A harmadikukat pedig, amikor végre nagy keservesen megeredt a nyelve, a felesége intette le: „Minek meséled megint ezeket a dolgokat? Nem ültél még eleget?” Történt mindez 2002-ben, egy évtizeddel Kazahsztán függetlenségének kikiáltása után.
Végül a szagai vezető megsajnálhatta Benkő Mihályt, és szép kerek történetet mondott el neki Madjar vezérről. Majd elvitte a kutatót a temetőjükbe, amelynek még a környéke is szigorúan tabu az idegenek számára, hogy lefényképezhesse a törzsi azonosságtudat cáfolhatatlan bizonyítékát, a cirill, olykor arab betűkkel kőbe vésett madjar szót – ami Benkőt végképp meggyőzte. A torgaji sztyeppen a halottak közlékenyebbnek bizonyultak az élőknél.

Üvegpiramisok, függőkertek, óriási aranybuzogány, frissen vakolt hófehér mecsetek, modern imakomplexumok, csavart formájú felhőkarcolók, űrközpontra emlékeztető kormányzati negyed – Asztana, az új kazak főváros félkész, hivalkodó metropolis a kietlen sztyepp közepén. A nagyra törő elképzelések szerint Ázsia spirituális központja épül itt. Az egykor néhány viskóból álló település ma nyugat-európai, tengerentúli világvárosokkal verseng, Európa építészelitjét látja el busás megrendelésekkel – a feltörekvő kőolajipar fedezetével.
*
A Kazak Köztársaság elnöke, Nurszultan Nazarbajev többek között azt vette a fejébe, hogy megzabolázza a puszta időjárási szeszélyeit, ezért megbízta a neves brit építészt, Sir Norman Fostert, hogy gigászi kupolát emeljen Asztana fölé. A Kán Sátrát, amelynek oltalmában teniszpályákkal, trópusi ligetekkel, csónakázótavakkal, szórakoztatónegyedekkel beépítve majd egész városrész vészelheti át a 40 fokos nyár és –40 fokos tél megpróbáltatásait. High-tech és nomád nosztalgia. A városközpontból kinőtt buzogány fejében kilátó és nemzeti kultuszhely működik: naponta ezrével érkeznek ide a kazakok, hogy meggyőződhessenek fejlődésük mindent elsöprő erejéről, és hogy áhítatosan belehelyezhessék tenyerüket Nazarbajev elnök aranyba öntött kéznyomába.
A központtól néhány utcányira azonban a szocialista lakótelepek jól ismert letargiája fogad beszegezett ablakokkal, omladozó erkélyekkel, rozsdásodó játszótereken tébláboló kulcsos gyerekekkel, nyakig gépolajosan bütykölgetett Volgákkal, Ladákkal, a kapualjakban rossz arcú, gyanakvó tekintetű fiatalemberekkel és a hőségben atlétatrikójukat a hasuk fölé gyűrő, strandpapucsban klaffogó panellakókkal. Szembeötlően sok a fehér bőrű, szlávos arcú ember: a nagyobb kazak városokban jelentős számban élnek oroszok.
Nazarbajev nagyszabású elképzelése, hogy a régi fővárost, a délkeleti határszélen fekvő Almatit (korábban Alma-Ata) „fölhagyja”, és újat építsen a semmiből, elsősorban éppen az oroszoknak köszönhető. A sztálini terror csúcspontján a – XIX. században még több mint hetvenszázaléknyi – kazakság 38, az ötvenes évek végére 30 (!) százalékra csökkent, vagyis az államalkotó nép saját hazájában kisebbséggé, vegetáló peremnéppé vált. Az elszánt nemzetpolitikának köszönhetően ma ismét csaknem 60 százalékos az arányuk, míg az oroszoké 30 alá fogyatkozott a hazavándorlás és a demográfiai helyzet miatt. A sci-fi regénybe illő Asztana kazak vállalkozók, hivatalnokok, befektetők tömegét vonzza az ország minden részéből és külhonból – egyszersmind éber közelségben van Oroszországhoz, hogy elvegye az esetlegesen határmódosítást fontolgatók kedvét.
Úti célunktól, az északnyugatra található Torgaj-medencétől azonban csaknem ezer nyaktörő kilométerre fekszik. Felszaggatott országutakon, félsivatagokon, szellemvárosokon, hibalehetőséget nem kínáló mocsarakon kell átvergődnünk ahhoz, hogy elérjük a madjar törzs szállásterületét, a kurultaj szagai helyszínét. Ám a madjarok egy pillanatra sem engedik el kezünket az asztanai megérkezéstől egészen elutazásunkig. Váltott buszokkal, terepjárókkal, olykor özönvíz előtti járművekkel fuvaroznak bennünket a fővárosból: mintha mondjuk Firenzéből jönnének elénk Budapestre vendéglátóink. De nem európai vendéglátásban lesz részünk.
A sztyepp otthonosan egyhangú Asztanától a Torgaj-medence széléig: a jó darabig elfogadható minőségű úton csak azért kell aggódnunk, nehogy a fiatal buszsofőr elbóbiskoljon a száz kilométereken át kanyarok és útjelző táblák nélkül kígyózó aszfalton. A török és a kazak pop kiapadhatatlanul dübörgő slágerei óvják meg ettől a veszélytől. A jelentéktelenebb távolságok is több magyarországnyiak a világ kilencedik legnagyobb országában, amelynek területe Nyugat-Európáéhoz mérhető. De ezen a hatalmas sztyeppen csak elvétve látunk szarvasmarhacsordákat, amelyeket lóhátról hajtanak a gulyások, az út szélén itt-ott kisebb ménesek legelnek – a puszta valójában hátborzongatóan néptelen.
– Kazahsztánban gyökeresen megváltozott az életmód. A szomszédos Mongóliának a kommunizmus idején 23–26 milliós állatállománya volt; mára ez a szám megduplázódott, igaz, a legelők ennyit már nem tudnak eltartani – magyarázza tolmácsunk, a régi fővárosban, Almatiban élő Alimkhan Szahaji, aki a hetvenes években végzett a Budapesti Műszaki Egyetem bajai vízellátási és csatornázási mérnöki karán, és aki második hazájának tekinti Magyarországot.
Ali máskülönben „bevándorló”: Mongóliában született a kazak kereit törzs tagjaként. Mint elmondja, a sztálini terror és a nyomában fellépő éhínség elől milliók menekültek el Kazahsztánból a harmincas években: a környező országokban, Üzbegisztánban, Oroszországban, Mongóliában, Kínában, Kirgizisztánban ma is többmilliós kazak kisebbség él. Aki maradt, azok közül csaknem hárommillióan vesztek oda – a kazakság egyötöde. Más számítások szerint a népességnek legalább a fele elpusztult.
– Az értelmiség nagy része ma is alig beszél anyanyelvén – sorolja a következményeket Alimkhan Szahaji. – A kommunizmus időszakában rákényszerítették őket, hogy elfelejtsék nyelvüket és szokásaikat. Leginkább azok őrizték meg a kazak műveltséget, akik emigrációban születtek. Nazarbajev elnök bölcs döntése volt, hogy hazahívta a külhoniakat: tanítsák vissza a nemzeti kultúrát az eloroszosított kazakoknak. Kilencvenhétben kezdődött meg a hazaáramlás tömegesebben, magam is akkor költöztem Kazahsztánba Mongóliából, ahol jó állásom és egzisztenciám volt.
– Magyarországon is bel- és külpolitikai feszültségeket okoz a – természetesen más történelmi okokból – határon kívül rekedt magyar kisebbségek helyzetének megoldása, a se kint, se bent dilemmája. Önök nem tartanak attól, hogy a haza nem térő kazakok ezek után gyorsabban asszimilálódnak?
– Nálunk ez az áldozat kultúránk megmaradásának feltétele volt. Így mindkét fél, az anyaországiak és a hazaérkezők is jól járnak, és ezt belátta az egész ország – feleli Ali. – A kazak tehetséges nép, talán furcsán hangzik, de mi beszéltünk a legjobban oroszul az egész szovjet birodalomban. Ám ha ez a birodalom nem omlik össze – istennek legyen hála ezért –, a kazak nép két évtizeden belül eltűnt volna a föld színéről.
Nem sokon múlott: a szovjethatalom gőzerővel gyarmatosított a jó cári hagyományok szellemében. A sztyeppvidéken pokoli körülmények között üzemeltetett gulágtáborok orosz és ukrán túlélőit, többnyire köztörvényes bűnözőket „szabadulásuk” után a kazakok közé telepítették le, hogy megbontsák az etnikai egységet, mezőgazdasági rabszolgaként feltörjék a szűz földeket, és hogy soha nem csituló összetűzéseket gerjesszenek a nomád őslakosokkal. Asztana, a mai csodaváros is lágerként üzemelt a harmincas években; a világháborúkban pedig leginkább a megalázó és garantáltan óriási veszteségekkel járó munkaszolgálatra sorozták be a harci készségeikre oly büszke lovas kazakokat. Anyanyelvüket, hagyományos vallásgyakorlásukat tiltották.
– Ma már szerencsére a kazak is hivatalos nyelv az orosz mellett, mert ez utóbbit – megint csak jó taktikai érzékkel – Nazarbajev nem mellőzte az államigazgatásban, s biztosította az orosz kisebbség védelmét is, hogy megmaradhassanak a jó kapcsolatok Oroszországgal, s ne kelljen területekről lemondani – fűzi hozzá Alimkhan. – Azért az meglehetősen furcsa, hogy a kazak nép nagy része még mindig fölnéz arra az országra, amely kifosztotta, és amelynek a gazdasága gyengébb, mint mondjuk az amerikai Kalifornia államé.

– A nagy feladat még előttünk áll, most, hogy legyőztük múltunk árnyékait. Mert a szabad világnak is vannak veszélyei, amelyeket úgy kerülhetünk el, hogy gyermekeinket olyanná neveljük, amilyen nagyok őseink voltak – mond pohárköszöntőt Bíró András Zsolt az Ajtuar, azaz a Születő Hold folyó partján, a torgaji mocsárvidék mélyén. A jókora katonai sátorban többtucatnyian törökülünk a gőzölgő birkafejjel, sós fánkféleséggel, tésztás birkahússal, konfetti cukorkával rogyásig megterített asztal körül, a madjar törzs képviselői egyetértően bólintanak az antropológus minden szavára. – Hosszú idő telt el úgy, hogy nem beszélhettünk őseink nagyságáról, kételkedtünk abban, kik vagyunk. Eljött az idő, hogy büszkék lehetünk atyáinkra, és a tudomány most azt is bizonyítja, hogy atyáink rokonok voltak – fogalmaz Bíró, aki, mint arról hírt adtunk, kutatásaival igazolta, hogy a kazahsztáni madjarok és a magyarok genetikailag közel állnak egymáshoz az apai vonalakat jól reprezentáló Y-kromoszóma-vizsgálatok alapján. – A magyar vándorlás összetett folyamat, sok törzs vett részt benne, és időben, térben nagyon szerteágazóan, igen messzire nyúlik vissza. A magyar az egyetlen olyan ázsiai nép, amely hazát teremtett Európában, és ez a haza a mai napig áll, megvan – és magyar. De népünk soha nem felejtette el gyökereit: ez hozott bennünket is ide vissza, a közép-ázsiai sztyeppekre.
„… a kazakok számára a kapcsolat a magyar néppel, éppen úgy, mint számos más sztyeppi néppel, mindig is többé-kevésbé egyértelmű volt. A magyar társadalomban ez nem volt egészen így. […] A magyarok hagyományosan a hunok leszármazottainak tekintették magukat, azonban a magyar tudósoknak sokáig nem sikerült olyan ethnoszt találni Ázsiában, amelyik közvetlen rokonuk lett volna. Azt is meg kell említenünk, hogy ezeknek a rokonoknak a keresését nem is mindig támogatta a magyar állam. Ennek oka a »vad népek«-kel szembeni előítélet volt” – írja Szaginbek Turszunov, Kazahsztán egykori magyarországi nagykövete magyarul is megjelent könyvében, majd így folytatja: „Míg a keleti magyarok egyik törzse beolvadt a kipcsakokba, és napjainkig megőrizte régi népnevét, addig nagyszámú török, egy sor régi nép képviselője még a középkorban beolvadt a nyugati magyarságba, azokba a magyarokba, akik átköltöztek a Duna mellé, és ott államot alkottak.”
Hogy ki kibe és legfőképpen hol olvadt be, a magyar történettudománynak ma is ez az egyik legkínzóbb és legtöbb viszályt szító rejtélye. Az ugor–török háború csatazajától, az őshaza kérdésétől elválaszthatatlan a másik: hogy bizonyos Ottó és Julianus Domonkos-rendi barát vajon kinek a nyomára bukkanhatott a XIII. század elején, mielőtt megindult volna hazánk felé a mongol gőzhenger, amely ezeket a halovány nyomokat is eltaposta. Tény, hogy a világszínvonalú magyar orientalisztika, hősök – és tehetséges szélhámosok – tudományterülete nem érdek- és érzelemmentesen fejlődött azzá, ami: a legnagyobbak, az itthon emberszámba sem igen vett Kőrösi Csomák, Vámbéry Árminok, Stein Aurélok, Almásy, Zichy grófok, Mándoky Kongur Istvánok nem puszta tudományszeretetből járták be Ázsia legveszedelmesebb térségeit, hanem mert az eredetünket keresték. Európai rokontalanok a keleti rokonokat. Mások, a képzeletgazdag ügyeskedők meg is találták – s hol a Kaukázusból, hol a Krímből küldtek győzelmi jelentéseket meg ott gyűjtött egzotikus „nyelvemlékeket”.
A leszakadt keleti magyarok kérdése azonban ma is sokkal égetőbb, semhogy szánakozó mosollyal lesöpörjük az asztalról, mert meglehet, hogy kulcsot adhat az őshazarejtélyhez is. Bár egyesek tudni vélik, Julianus barát csak vizionált, vagy vágyálmait fogalmazta meg, amikor elbeszélte kurta találkozását az Etil folyó mentén a Magna Hungariában élő magyarokkal, akik „kimaradtak” Árpádék Kárpát-medencei honfoglalásából, és akiket már a középkorban is afféle vadember-romantika, nomád nosztalgia övezhetett hazánkban. Kósza vélemények szerint a szerzetes valójában baskír származású volt, akit kifejezetten azért küldtek arra a vidékre, mert beszélte az ottaniak nyelvét. Vagyis a baskírokét, akiket a domonkosok aztán keleti magyaroknak retusáltak leírásaikban, a Kelet felé tájékozódó magyarság és a Nyugat érdekeinek megfelelően.
Annyit azért tudni lehet a szegényes forrásokból, hogy a honfoglalás után sem szakadtak meg a kapcsolatok a legkülsőbb magyarokkal. Ugyanakkor amelyik néptöredék az eurázsiai–ázsiai sztyeppvilágban ragadt, az a nomád dominóelv alapján rövidesen vagy hozzácsapódott valamelyik terjeszkedő birodalom hadszervezetéhez, vagy elmenekült, mint a tatárjárás előestéjén hozzánk a szétvert haderejű kipcsak-kunok, vagy egyszerűen felmorzsolódott az utóvédharcokban. Mindhárom esetben az azonosságtudat sebes vagy fokozatos átformálódása, sokszor elvesztése következhetett be, mint Györffy György írja a társadalmi mimikriről: „A legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét. Ahogy a tatárok által legyőzött kunok egy-két évtizeddel kipcsaki országuk megdöntése után tatárnak kezdték nevezni magukat, és ahogy a Kárpát-medence szlávjai néhány évvel a honfoglalás után magyar módra kezdték fejüket nyírni, úgy következett az be más sztyeppi peremnépek esetében is” (Bevezetés A magyarok elődeiről és a honfoglalásról című kötetben, 1974). Amint egy turkesztáni szólás tartja: „Megváltozott régi neved, új ember lettél, megváltozott beszennyezett neved, elfogadható lettél.”
Persze e társadalmi igazodás nem jelentett mindig teljes önfeladást. Homályos, zavaros, nyugtalanító eredettudatot annál inkább – példa erre a macarköyi törökmagyarok, a dél-egyiptomi, szudáni magyarábok és a kazahsztáni madjarok esete, akiknél ráadásul a „szennyezett név” is megmaradhatott. Sőt olykor ez a név maradt utolsó szalmaszálként. A madjaroknál az a legnyugtalanítóbb, hogy életkörülményeik nem magyarázhatók az Oszmán Birodalom rabszedési gyakorlatával.
– Ha valaki azt kérdezi, miből következtetek arra, hogy a torgaji madjarok Julianus barát elveszett magyarjai, csak annyit válaszolok: mert ők azt hiszik, és nem tudom, nekem miért kellene ebben kételkednem – jelentette ki Benkő Mihály Kelet-kutató még Budapesten, útra kelésünk előtt.
Mi Torgajban azért nem szabadulunk meg ilyen könnyen kételyeinktől.

Margittai Gábor